Post by Heru Eikei on Apr 14, 2009 10:17:54 GMT -5
Név: Heru Ekirei
Nem: férfi
Kor: 102
Kinézet: hosszú fehér haja eltakarja kutya füleit. Teste tele van kék ugyanolyan tetoválásszerû égési nyomokkal. Szemei kék és narancssárga. Elegáns ujjatlan, fehér pólót hord. Barna bõ nadrágot hord. oldalán egy díszes markolatú kard található. Valamint barna köpenye van.
Kaszt: kutya démon/ különleges karakter
Felszerelés: lélekölõ Zanbato (Kirisaku)
Jellem: kedvessége mögött ott rejlik az óvakodás, a gyanúsítgatás. Õ egy igazi álszent fickó. De nem csak önmagáért cselekszik mindig. Próbál beilleszkedni, de sosem fogják igazán befogadni (legalábbis õ szerinte).
Elõtörténet:
A bennem rejlõ ember
Hajdanán az élõk világában születtem Thaiföldön egy Siyama nevû városban. Amikor még éltem rendõrnek készültem. 10 évesen Tokyoba költözött a család. Akkor még fekete vállig érõ hajam volt, viszont a testem máig sem változott, mint szerkezetileg: helyes arc, a 170 cm magasságom... 15 éves voltam, amikor betörtek hozzánk a kertvárosi családi házunkba. Anyám elrejtett engem húgommal a gardróbba. Anya gyorsan visszasietett, hogy bezárja az ajtót, de késõ volt. Egy teljesen feketébe burkolódzott ember késsel a kezében rátámadt anyámra. Olyan szadista volt, hogy a szemünk elõtt élve feldarabolta a beteg állat. Kék szemeim könnyeztek és nem mertem elengedni a húgomat, hogy õ lássa a borzalmat.
A férfi levette a maszkot, és láttam, hogy a második szomszéd volt az, Kenka-dono volt az. Õ mindig cukorkával kínált minket, sõt a család egyik legjobb barátja volt. El sem mertem hinni a szememmel.
- Heru-san. – szólalt meg a húgom sírva, zokogva.
Nagy hiba volt, hogy csak a szemét takartam el és a száját nem, mert az õrült Kenka visszafordult. Még inkább kikerekedtek a szemeim és magamhoz szorítottam jobban a testvéremet. A gardrób felé egy hatalmas mosolyt ejtett és hatalmas erõvel elhúzta annak ajtaját. Ekkor félre löktem a testvérem és neki rontottam a szörnyetegnek. Mindhárman hatalmasat borultunk, aminek eredménye is lett. Kenka kiejtette a kezébõl a kést, s azt felvettem és a szemébe próbáltam szúrni, de õ megakadályozott. Síró szemekkel üvöltöttem húgomnak, Kiseinek, hogy meneküljön, de egy valamire nem számítottam, hogy Kenkanak van társa (méghozzá a felesége). A nõ elkapta Kiseit és ekkor a gyenge pillanatomban egy erõs fájdalmat éreztem a halántékomon. Elájultam.
Másnap egy vastag póznához voltam kötözve egy pincében. Alattam pedig egy hatalmas fólia. Elõttem egy szék volt, amin volt valami ültetve, vagy nem is tudom, csupán azért nem láttam, mert azt egy zsákkal eltakarták azt, nem mozdult, ezért azt hittem, hogy valami élettelen tárgy. Testem minden porcikája fájt. Innen tudtam, hogy a szemét Kenka összevert, miközben ájultan feküdtem. ~ Ilyen gyáva Embertelen szemetet… ~ Gondoltam magamban, majd oldalra néztem és egy ajtó nyílt. Kenka volt az. Dühöm mérhetetlen nagy volt és kész voltam a bilincset akár letépni magamról. Hatalmas mosollyal állt a szék mögé, majd valami fadarabot vett elõ. Nem tetszett neki a nézésem és egy hatalmas ütést mért rám. A fájdalom akkora volt, hogy kénytelen voltam sírni. A zúzó szerszám összetörött rajtam… A zajra megmozdult a zsákbamacska.
- Nahát, édes felébredtél? - mondta Kenka.
Innentõl kétségem sem volt, hogy a zsákban egy személy lenne, de az, hogy a húgom volt az, aki a székhez lett kötözve, az kegyetlenség. A sarokból hozott a zakkant fickó valamiféle vágó eszközt. Nem is láttam pontosan mi is az, látszólag szike volt. A következõ pillanatok már 5-ször nagyobb a 18-as karikánál. Húgom szerveit mutogatta nekem, szerencsére Kesei el volt altatva. Ahogyan elleneztem a szadista dolgot, a hüvelykujjaim eltörtek és ki tudtam bújni a bilincsbõl. A fájdalom hatalmas volt, de nem érdekelt. Elbújtam valahol a házban és nagy nehezen visszaroppantottam az ujjaimat. Az egyik szekrényben találtam egy ütõt, megkerestem a pszijopatát. Az ütõvel próbáltam szétütni Kenka fejét, de a támadásom kényszeres menekülésbe torkollott. A bejárati ajtót egy nagy lendülettel kitörtem, sõt el is borultam a lépcsõn. El kezdtem kúszni háttal hátra fele. Az emberek döbbenten nézték az eseményeket. Kenka agya teljesen elborult. A férfi rám ugrott és támadott. Szerencsémre a baseball ütõmbe vágta a szikét és benne is ragadt. Az emberek a segítségemre siettek és az õrült el lett fogva. Kenka a börtönbe került, én nevelõ szülõkhöz kerültem. A dühöm, a fájdalmam annyira elborította az agyamat, hogy csupán a bosszúnak éltem. 17 éves koromig vártam és készültem a bosszúmra.
2 év után a gyilkos fellebbezett, hogy egy kórházba kerülhessen, mint beteg. Egy tárgyalás után szemtõl szemben bocsánatot akart kérni, de a szemem helyett a pisztolyom csövével nézett farkas szemet. Szemében még mindig láttam ugyanazt a fényt, mint… akkor… Egy centirõl fejbelõttem habozás nélkül. A következmények nem érdekeltek. Börtönbe zártak engemet is, de én ott meg is haltam 1 hónap alatt. Kenka felbérelhetett valakit még korábbról. Bolond Boke egy saját készítésû hegyes tárggyal átszúrta a szívemet.
A túlvilág
Másnap ugyanott találtam magam mellkasomban egy hatalmas lánckötött valahova. Három napig gyalogoltam, amikor megtaláltam a helyet ahova láncolódtam. Azt a házat találtam meg, ahol húgom életét vesztette. Ahogyan közeledtem a lánc másik végéhez egyre nagyobb és nagyobb fájdalmakat éreztem testem minden pontján. Ahogyan odaértem, egy ismerõst láttam, akit kettõ éve nem láttam, de nem úgy, ahogyan szerettem volna. Édes Kesei kibelezettként állt ott helyben. Szemeim könnyben lábadtak, és érdekes módon nem teljesen szomorúságot éreztem, hanem örömet is. Végre láthattam az egyetlent, aki fontos volt még számomra anya és apa halála után. Ekkor egy szellem szörny bújt elõ, kinek maszkja volt az arcán, valamint egy lyuk tátongott közel a nemi szervéhez. A hangjából ítélve egy nem rég elhunyt ismerõsöm az. Kenka hollowwá alakult és vadászni akar rám. A húgomat megfogtam a kezénél és magammal rántottam. Futottunk egészen a parkig, de nem volt túl sok esélyünk, sõt semmi sem. Berontottam a kapitányságra, majd megszereztem egy pisztolyt. Nem kellett sok, hogy Kenka megtaláljon. Nyomában csupa rombolás. Én környezetemben csupán csodálkozás: „hogy lebeghet egy pisztoly?” – Egy 6 golyó táras 38.-ast kiürítettem rá, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy legalább egy kicsit megsebesítsem. Eddig csupán a maszkját láttam a nagy futásban, de jobban megnézve a keze igen csak 1-1 szablyára hasonlít, lábai hasonlít egy kenguru lábaihoz. Újra felvettem a nyúlcipõt hátamon a húgommal…
Lassan Karakura Town parkjába értünk. A szörny ide csalt csapdába. Hiába menekültem volna, így is úgy is elkapott volna. Beletörõdtem, hogy a lelkemet szét fogja szaggatni a hollow, de valamiért egyre inkább fényleni kezdett Kesei, majd egy kimonoba öltözött lány jelent meg megvédeni minket. Három suhintással a szörny kezét levágta és kettészelte a maszkot is. A hollow porrá foszlott. Viszont amikor a lány megfordult, Kesei hasonmását láttam. Nem értettem semmit, de nem is akartam. A két Kensei összeérintették a kezeiket és hihetetlen energia szabadult fel. A láncom elszakadt és csupán a shinigami testvéremet láttam. Hirtelen átölelt és a nevemen szólított.
- Arigatou, hogy visszahoztad az emlékezetemet Heru. Alig várom, hogy Soul Societyben kitanítsalak a shinigami létre. ^^
Miután elengedett, akkor mögöttem csontokból álló kapu tûnt elõ a semmibõl. Belõle áradó vörös fény aggodalomra intett minket. Elmosolyogtam, hogy végre láthattam újra húgomat. Ráadásul annyira megerõsödött, nem is kell állandóan a nyomában járnom… Magával ragadt a szívó erõ s a pokol mélyére kerültem. Ott olyan büntetést kaptam, mint Prométeusz, aki ellopta a tûzet az embereknek. Nálam csupán az volt a különbség, hogy a falhoz nyálkásszerû és ragadós anyggal voltam ragasztva. Minden éjszaka eljövetelekor ettek belõlem a pokoli kutyák, viszont, amit megettek belõlem az újra nõtt…
Szabadulás a gödörbõl
Elõször havonta, majd hetente, mostanában naponta jön hozzám egy furcsa alak. Annak a fejébõl hiányzott egy darab, bõre ritka csúnya, fogai, mint a legveszélyesebb ragadozóké. Testét próbálta elrejteni egy szakadt köntössel, de eléggé furán takarta a csontszerû testét. 50 év leforgása alatt hajam megõszült és meghosszabbodott. Fiatalságom megmaradt. Az egyik szemem narancssárga színben pompázott. És állati ösztöneim felerõsödtek. Visszagondolva a múltamra az akkori bosszúvágyam idejekor olyan voltam, mint egy vérfarkashoz hasonló erejû valaki. Éreztem a bennem tomboló vadat, mely szétmarcangolhat mindent. Családom emléke elég erõt ad, hogy bármiért vagy bárkiért, illetve bárki/bármi ellen küzdjek. Másnap ugyanaz az élõhalott újra megjelent szokása szerint. Fülemhez hajolt – Ekkor a bûztõl majd elájultam. – s azt súgta nekem, hogy mutassam meg neki a „Bestiámat”, akkor kikerülök a fogságból. Nem is csodálkoztam a kérdés idõzítésén, mert úgy éreztem, hogy többé ember sem vagyok. A következõ kérdését még inkább baromságnak találtam: Járni akarod a kardok pokoli útját? – Megértettem, hogy a gonoszabbik felem szolgálataira akar szert tenni. Annyit megtudtam magamtól az itt létem során, hogy aki démonná válik, annak sajátos ereje lesz, csupán elõ kéne hozni magából azt az erõt, megtanulnia a hatalom és az érzelem együttes fegyverré válását. Ekkor születik meg az egyéni fegyvered, ami a lelked része (akár a Zanpakuto-k). A következõ napon egy személlyel érkezett a Martyn nevû élõhalott. A lényen egy takaró volt, amit hamar lerántott Martyn. Húgomat láttam újra, amikor élõként utoljára láttam. Könnyet ejtettem újra Kesei kivégzése miatt. Az emlékek újra felszínre kerültek tisztán 50 év elmúltával is. Érzelmeim befolyásolták a lélek energiámat és egy kékes vöröses energia szökött ki belõlem (legalább is úgy tûnt). Éreztem, hogy ez belõlem fakadt, de tovább néztem Martyn további cselekedetét. Szépen simogatta, majd hosszan megnyalta a fejét. Dühöm kezdett feléledni. Végleg bepipultam, amikor egy darabot kiharapott Martyn Keseibõl, majd még egyet és még egyet, s nem bírtam tovább. Tomboló dühöm utolért, amit sosem szerettem volna. Erõfeszítéseim során sikerült a fogságomból kitörnöm. Martyn annyira megijedt, hogy a Kesei klónja felrobbant, mint egy lufi. Vér és hús cafatok helyett por és hamu hullott szanaszéjjel. Ekkor Martyn könyörögni kezdett, de a pokolban nincs olyan, hogy könyörület. Éles, hegyes karmaimmal felszántottam az élõhalott testét, majd lenyugodtam. Hirtelen egy szívrohamhoz hasonló esemény történt velem. Hatalmas fájdalmaim voltak. Az egyik hosszú combcsontom kimállt belõlem, majd annak helyébe új nõtt. A csont szemem láttára egy különleges Zanbatová vált. Lassacskán lélegezni bírtam, de amikor felvettem a kardot, áramütés ért. Égési nyomként a kard kék tetoválást égetett belém. Ez után úgy tûnt, hogy nem lesz több szenvedés, de csak ártattam magam. Valaki megfogta a vállamat, kicsit megriadtam, amikor Martyn ronda pofáját eddig sosem látott közelségbõl néztem.
- Mit vártál tõlem… én élõhalott vagyok.
- Mi vagy te?
- Ahhh, mondtam már… ÉLÕHALOTT!
- Az rendben, de mi a foglalkozásod.
- A kiválasztott egyedekbõl elõhozzam az erejüket és azt a valakit urunk szolgálatába állítsuk.
- Állítsuk?
- Igen, több ezer van az én fajtámból. Amennyit ismersz a pokolból, az csak hab a tortán fiú… Kövess!
Martynt követtem, már majd lerohadt a tüdõm, amikor pokol katonákkal találkoztam, annyit gyalogoltunk, és Martyn bûze... Hirtelen egy romos házat pillantottam meg, sõt oda is mentünk. Annak a pincéjét kinyitotta az élõhalott szövetségesem. A lefele vezetõ lépcsõ egy földalatti hihetetlen terembe vezetett. Eltûnõdtem, hogy az vajon az élõk világa, mert a pince helyett sivatagban találtam magam. Itt pár démon még gyakorolt is. Egy kis idõ múltával megtudtam, hogy ez egy kiképzõ terem, ahol harcot tanulhat a démon…
Még 25 évembe került mire kitanultam a harc minden csínját-bínját. A harcstílusokat a pokoli könyvtárban ismertem meg. Több milliárd tudás lelt helyet ebben a könyvtárban. Végül is, ami az élõk világában nem található meg egykönnyen vagy elpusztult, az mind itt volt egy helyen. Megtanultam a csapatmunkát, az egy személy több ember elleni harcot. Mindenféle fegyvert megismertem, csapdákat, taktikákat, hadi irányításokat. A 20. évtõl kezdve már egyedül próbáltam böhöm nagy, vérengzõ klón másolatokat kivégezni. Ez alatt saját technikákat tudtam kifejleszteni a saját erõmbõl. S egyre közelebb jutottam a felszínhez.
A következõ 10 évem arra volt szükség, hogy gyakoroljam a pokol kapunyitást. Eddig mindig réseket tudtam nyitni, de késõbb egyre szélesedett az, majd nekem elég magas és széles pokol kaput nyitottam. Felkerültem Soul Society világába véletlenül. Körül nézem és minden olyan nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Rugonkaiban mászkáltam az üres utcákon. Éreztem a lelkeket, mind elbújt a romos házakba. Valamint észrevettem, hogy követnek. A tetõknél érezhetõ szellemi energiák ide-oda tûntek el és fel. (Ezt villámtánccal oldotta meg a 13. osztag, csak ekkor még nem ismertem a Kidoukat.) Még aznap egy zsákutcában elfogtak és a kapitányuk elé vittek. Bevallom hagytam magam valamilyen szinten, mert érdekelt ez a világ – igaz még azt sem tudtam, mi ez a dimenzió. – Ekkor egy Shinigami meglepett mindenkit, engemet is beleértve. Kesei ölelt át nagy örömében. Hihetetlen változásom ellenére is felismert a testvérem. Innentõl kezdve Tiszta Lelkek Városának vendége voltam, habár sokszor éreztem magam kényelmetlenül, mert mindig figyelték minden lépésemet. Lassan fürödni sem mertem elmenni. Ott megismertem a Kidoukkal és a lélekölõ kardokról még többet tudtam meg. Nem mertem a lelkem erejét megmutatni nekik, az számomra most 7 pecsétes titok.
…
Újabb fájdalom – az emberi probléma
Megszoktam Soul Society világát. Az egyik nap visszafeketedett a hajam, kicsi, farkas füleim emberi füllé változtak és a szemeim teljesen kékké alakultak át. Eredeti erõmet nem tudtam használni, ezért a 10 év alatt megtanult Kidoukat tudtam csak használni. Keseiiel visszatértem az élõk világába, hogy meglátogassuk a régi családi házat, ha nem építettek volna helyébe egy 25 emeletes panelt. Azért választottuk ezt a napot, mert a lélekenergiámat nem észleli senki sem démoninak. Egy Arrancar pusztított a környéken, tiszta emberi lélek energiát gyûjtött a hollow Aizennek. A pechemre pont engemet szemelt ki az utolsónak és Kesei védett engem. Egész nap menekülhetünk Karakura városban, de a lélek fogó lidérc akkor sem hagyott minket békén. Ekkor Kidouk használatában kezdtem jeleskedni, de ezért az Arrancar csak kinevetett. Kesei az Arrancar elleni küzdelemben sokszor megsérült, de testvérét az utolsó csepp véréig védelmezte. A teli holdas éjszakában a Parkban küzdött a két testvér a feladatot teljesítõ Arancar és annak lidércei ellen. Az Arrancar egyre többet jelenített meg a csatlósaiból maga körül, viszont valamire nem számított. A teli holdas éjszakában hajam újra õsszé vált, karmaim megnövekedtek és az erõm visszatért eredeti formájába. Pár lidérc gyors legyilkolása után megnéztem magamnak az Arrancart, testén egy számot vettem észre: a 41-es számot. Furcsállom, hogy meg lett számozva, mintha valami futó szalag dobta volna ki. Bevetettem az össz-visz 2 pokoli technikát és kombinálni kezdtem az eddig tanult Kidoukkal. Az Arrancar annyira jól szórakozott, hogy elõhívta a resureccionját…- Hasonlított valami 6 karú sáska királynõre. – Az ajándékomat én sem hagyom ki. Kirisaku nevet említetem, miközben a kardom pengéje rég kint volt a hüvelyébõl. szemeim teljesen átváltozott narancssárgává, sõt pirosodott is. Teljes mértékben átalakultam egy hatalmas farkassá, aminek 3 hosszú farka volt. Fogaim erõsek és olyan volt, mintha vasból lenne. A bundámon ugyanaz a tetoválás virított pirosban, mint emberi testemen kéken, nem virítva. A pokoli támadásaim erõsebbek lettek, de amire nem számítottam, hogy a sáska elfogta Keseit. Húgom két karját húzni kezdte és testét átszúrta többször is a maradék 4 kezével. A dühöm egyre nagyobb lett, vérengzésbe kezdtem. A lidérceket miszlikbe szaggattam és az Arrancar következett, de ekkor nem volt elég lélek energiám. Vissza kellett változnom... 10 év gyakorlás nélkül nehezebben ment a vérengzõ alakomat több ideig megtartani. Egy lidérc elhozta neki a tízedik emberi lélekenergiát és azzal együtt haza ment Hueco Mundoba. Fél óra múlva a 13. osztag megtalált engem, amikor újra sirattam testvéremet. Azon gondolkoztam el miért bûntet engemet az isten, ennyi fájdalommal, és keserûséggel… Soul Societyben egy gyönyörû temetést rendeztünk egy kiváló Shinigaminak és egyben a legjobb testvérnek. Visszatértem a pokolba, de összeköttetést tartottam fent SS-vel, ha netán szükség lenne rám.
…
// A képességeimrõl, a kardomról részletes jellemzést az Adatlapomon szeretném kifejteni.//
Nem: férfi
Kor: 102
Kinézet: hosszú fehér haja eltakarja kutya füleit. Teste tele van kék ugyanolyan tetoválásszerû égési nyomokkal. Szemei kék és narancssárga. Elegáns ujjatlan, fehér pólót hord. Barna bõ nadrágot hord. oldalán egy díszes markolatú kard található. Valamint barna köpenye van.
Kaszt: kutya démon/ különleges karakter
Felszerelés: lélekölõ Zanbato (Kirisaku)
Jellem: kedvessége mögött ott rejlik az óvakodás, a gyanúsítgatás. Õ egy igazi álszent fickó. De nem csak önmagáért cselekszik mindig. Próbál beilleszkedni, de sosem fogják igazán befogadni (legalábbis õ szerinte).
Elõtörténet:
A bennem rejlõ ember
Hajdanán az élõk világában születtem Thaiföldön egy Siyama nevû városban. Amikor még éltem rendõrnek készültem. 10 évesen Tokyoba költözött a család. Akkor még fekete vállig érõ hajam volt, viszont a testem máig sem változott, mint szerkezetileg: helyes arc, a 170 cm magasságom... 15 éves voltam, amikor betörtek hozzánk a kertvárosi családi házunkba. Anyám elrejtett engem húgommal a gardróbba. Anya gyorsan visszasietett, hogy bezárja az ajtót, de késõ volt. Egy teljesen feketébe burkolódzott ember késsel a kezében rátámadt anyámra. Olyan szadista volt, hogy a szemünk elõtt élve feldarabolta a beteg állat. Kék szemeim könnyeztek és nem mertem elengedni a húgomat, hogy õ lássa a borzalmat.
A férfi levette a maszkot, és láttam, hogy a második szomszéd volt az, Kenka-dono volt az. Õ mindig cukorkával kínált minket, sõt a család egyik legjobb barátja volt. El sem mertem hinni a szememmel.
- Heru-san. – szólalt meg a húgom sírva, zokogva.
Nagy hiba volt, hogy csak a szemét takartam el és a száját nem, mert az õrült Kenka visszafordult. Még inkább kikerekedtek a szemeim és magamhoz szorítottam jobban a testvéremet. A gardrób felé egy hatalmas mosolyt ejtett és hatalmas erõvel elhúzta annak ajtaját. Ekkor félre löktem a testvérem és neki rontottam a szörnyetegnek. Mindhárman hatalmasat borultunk, aminek eredménye is lett. Kenka kiejtette a kezébõl a kést, s azt felvettem és a szemébe próbáltam szúrni, de õ megakadályozott. Síró szemekkel üvöltöttem húgomnak, Kiseinek, hogy meneküljön, de egy valamire nem számítottam, hogy Kenkanak van társa (méghozzá a felesége). A nõ elkapta Kiseit és ekkor a gyenge pillanatomban egy erõs fájdalmat éreztem a halántékomon. Elájultam.
Másnap egy vastag póznához voltam kötözve egy pincében. Alattam pedig egy hatalmas fólia. Elõttem egy szék volt, amin volt valami ültetve, vagy nem is tudom, csupán azért nem láttam, mert azt egy zsákkal eltakarták azt, nem mozdult, ezért azt hittem, hogy valami élettelen tárgy. Testem minden porcikája fájt. Innen tudtam, hogy a szemét Kenka összevert, miközben ájultan feküdtem. ~ Ilyen gyáva Embertelen szemetet… ~ Gondoltam magamban, majd oldalra néztem és egy ajtó nyílt. Kenka volt az. Dühöm mérhetetlen nagy volt és kész voltam a bilincset akár letépni magamról. Hatalmas mosollyal állt a szék mögé, majd valami fadarabot vett elõ. Nem tetszett neki a nézésem és egy hatalmas ütést mért rám. A fájdalom akkora volt, hogy kénytelen voltam sírni. A zúzó szerszám összetörött rajtam… A zajra megmozdult a zsákbamacska.
- Nahát, édes felébredtél? - mondta Kenka.
Innentõl kétségem sem volt, hogy a zsákban egy személy lenne, de az, hogy a húgom volt az, aki a székhez lett kötözve, az kegyetlenség. A sarokból hozott a zakkant fickó valamiféle vágó eszközt. Nem is láttam pontosan mi is az, látszólag szike volt. A következõ pillanatok már 5-ször nagyobb a 18-as karikánál. Húgom szerveit mutogatta nekem, szerencsére Kesei el volt altatva. Ahogyan elleneztem a szadista dolgot, a hüvelykujjaim eltörtek és ki tudtam bújni a bilincsbõl. A fájdalom hatalmas volt, de nem érdekelt. Elbújtam valahol a házban és nagy nehezen visszaroppantottam az ujjaimat. Az egyik szekrényben találtam egy ütõt, megkerestem a pszijopatát. Az ütõvel próbáltam szétütni Kenka fejét, de a támadásom kényszeres menekülésbe torkollott. A bejárati ajtót egy nagy lendülettel kitörtem, sõt el is borultam a lépcsõn. El kezdtem kúszni háttal hátra fele. Az emberek döbbenten nézték az eseményeket. Kenka agya teljesen elborult. A férfi rám ugrott és támadott. Szerencsémre a baseball ütõmbe vágta a szikét és benne is ragadt. Az emberek a segítségemre siettek és az õrült el lett fogva. Kenka a börtönbe került, én nevelõ szülõkhöz kerültem. A dühöm, a fájdalmam annyira elborította az agyamat, hogy csupán a bosszúnak éltem. 17 éves koromig vártam és készültem a bosszúmra.
2 év után a gyilkos fellebbezett, hogy egy kórházba kerülhessen, mint beteg. Egy tárgyalás után szemtõl szemben bocsánatot akart kérni, de a szemem helyett a pisztolyom csövével nézett farkas szemet. Szemében még mindig láttam ugyanazt a fényt, mint… akkor… Egy centirõl fejbelõttem habozás nélkül. A következmények nem érdekeltek. Börtönbe zártak engemet is, de én ott meg is haltam 1 hónap alatt. Kenka felbérelhetett valakit még korábbról. Bolond Boke egy saját készítésû hegyes tárggyal átszúrta a szívemet.
A túlvilág
Másnap ugyanott találtam magam mellkasomban egy hatalmas lánckötött valahova. Három napig gyalogoltam, amikor megtaláltam a helyet ahova láncolódtam. Azt a házat találtam meg, ahol húgom életét vesztette. Ahogyan közeledtem a lánc másik végéhez egyre nagyobb és nagyobb fájdalmakat éreztem testem minden pontján. Ahogyan odaértem, egy ismerõst láttam, akit kettõ éve nem láttam, de nem úgy, ahogyan szerettem volna. Édes Kesei kibelezettként állt ott helyben. Szemeim könnyben lábadtak, és érdekes módon nem teljesen szomorúságot éreztem, hanem örömet is. Végre láthattam az egyetlent, aki fontos volt még számomra anya és apa halála után. Ekkor egy szellem szörny bújt elõ, kinek maszkja volt az arcán, valamint egy lyuk tátongott közel a nemi szervéhez. A hangjából ítélve egy nem rég elhunyt ismerõsöm az. Kenka hollowwá alakult és vadászni akar rám. A húgomat megfogtam a kezénél és magammal rántottam. Futottunk egészen a parkig, de nem volt túl sok esélyünk, sõt semmi sem. Berontottam a kapitányságra, majd megszereztem egy pisztolyt. Nem kellett sok, hogy Kenka megtaláljon. Nyomában csupa rombolás. Én környezetemben csupán csodálkozás: „hogy lebeghet egy pisztoly?” – Egy 6 golyó táras 38.-ast kiürítettem rá, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy legalább egy kicsit megsebesítsem. Eddig csupán a maszkját láttam a nagy futásban, de jobban megnézve a keze igen csak 1-1 szablyára hasonlít, lábai hasonlít egy kenguru lábaihoz. Újra felvettem a nyúlcipõt hátamon a húgommal…
Lassan Karakura Town parkjába értünk. A szörny ide csalt csapdába. Hiába menekültem volna, így is úgy is elkapott volna. Beletörõdtem, hogy a lelkemet szét fogja szaggatni a hollow, de valamiért egyre inkább fényleni kezdett Kesei, majd egy kimonoba öltözött lány jelent meg megvédeni minket. Három suhintással a szörny kezét levágta és kettészelte a maszkot is. A hollow porrá foszlott. Viszont amikor a lány megfordult, Kesei hasonmását láttam. Nem értettem semmit, de nem is akartam. A két Kensei összeérintették a kezeiket és hihetetlen energia szabadult fel. A láncom elszakadt és csupán a shinigami testvéremet láttam. Hirtelen átölelt és a nevemen szólított.
- Arigatou, hogy visszahoztad az emlékezetemet Heru. Alig várom, hogy Soul Societyben kitanítsalak a shinigami létre. ^^
Miután elengedett, akkor mögöttem csontokból álló kapu tûnt elõ a semmibõl. Belõle áradó vörös fény aggodalomra intett minket. Elmosolyogtam, hogy végre láthattam újra húgomat. Ráadásul annyira megerõsödött, nem is kell állandóan a nyomában járnom… Magával ragadt a szívó erõ s a pokol mélyére kerültem. Ott olyan büntetést kaptam, mint Prométeusz, aki ellopta a tûzet az embereknek. Nálam csupán az volt a különbség, hogy a falhoz nyálkásszerû és ragadós anyggal voltam ragasztva. Minden éjszaka eljövetelekor ettek belõlem a pokoli kutyák, viszont, amit megettek belõlem az újra nõtt…
Szabadulás a gödörbõl
Elõször havonta, majd hetente, mostanában naponta jön hozzám egy furcsa alak. Annak a fejébõl hiányzott egy darab, bõre ritka csúnya, fogai, mint a legveszélyesebb ragadozóké. Testét próbálta elrejteni egy szakadt köntössel, de eléggé furán takarta a csontszerû testét. 50 év leforgása alatt hajam megõszült és meghosszabbodott. Fiatalságom megmaradt. Az egyik szemem narancssárga színben pompázott. És állati ösztöneim felerõsödtek. Visszagondolva a múltamra az akkori bosszúvágyam idejekor olyan voltam, mint egy vérfarkashoz hasonló erejû valaki. Éreztem a bennem tomboló vadat, mely szétmarcangolhat mindent. Családom emléke elég erõt ad, hogy bármiért vagy bárkiért, illetve bárki/bármi ellen küzdjek. Másnap ugyanaz az élõhalott újra megjelent szokása szerint. Fülemhez hajolt – Ekkor a bûztõl majd elájultam. – s azt súgta nekem, hogy mutassam meg neki a „Bestiámat”, akkor kikerülök a fogságból. Nem is csodálkoztam a kérdés idõzítésén, mert úgy éreztem, hogy többé ember sem vagyok. A következõ kérdését még inkább baromságnak találtam: Járni akarod a kardok pokoli útját? – Megértettem, hogy a gonoszabbik felem szolgálataira akar szert tenni. Annyit megtudtam magamtól az itt létem során, hogy aki démonná válik, annak sajátos ereje lesz, csupán elõ kéne hozni magából azt az erõt, megtanulnia a hatalom és az érzelem együttes fegyverré válását. Ekkor születik meg az egyéni fegyvered, ami a lelked része (akár a Zanpakuto-k). A következõ napon egy személlyel érkezett a Martyn nevû élõhalott. A lényen egy takaró volt, amit hamar lerántott Martyn. Húgomat láttam újra, amikor élõként utoljára láttam. Könnyet ejtettem újra Kesei kivégzése miatt. Az emlékek újra felszínre kerültek tisztán 50 év elmúltával is. Érzelmeim befolyásolták a lélek energiámat és egy kékes vöröses energia szökött ki belõlem (legalább is úgy tûnt). Éreztem, hogy ez belõlem fakadt, de tovább néztem Martyn további cselekedetét. Szépen simogatta, majd hosszan megnyalta a fejét. Dühöm kezdett feléledni. Végleg bepipultam, amikor egy darabot kiharapott Martyn Keseibõl, majd még egyet és még egyet, s nem bírtam tovább. Tomboló dühöm utolért, amit sosem szerettem volna. Erõfeszítéseim során sikerült a fogságomból kitörnöm. Martyn annyira megijedt, hogy a Kesei klónja felrobbant, mint egy lufi. Vér és hús cafatok helyett por és hamu hullott szanaszéjjel. Ekkor Martyn könyörögni kezdett, de a pokolban nincs olyan, hogy könyörület. Éles, hegyes karmaimmal felszántottam az élõhalott testét, majd lenyugodtam. Hirtelen egy szívrohamhoz hasonló esemény történt velem. Hatalmas fájdalmaim voltak. Az egyik hosszú combcsontom kimállt belõlem, majd annak helyébe új nõtt. A csont szemem láttára egy különleges Zanbatová vált. Lassacskán lélegezni bírtam, de amikor felvettem a kardot, áramütés ért. Égési nyomként a kard kék tetoválást égetett belém. Ez után úgy tûnt, hogy nem lesz több szenvedés, de csak ártattam magam. Valaki megfogta a vállamat, kicsit megriadtam, amikor Martyn ronda pofáját eddig sosem látott közelségbõl néztem.
- Mit vártál tõlem… én élõhalott vagyok.
- Mi vagy te?
- Ahhh, mondtam már… ÉLÕHALOTT!
- Az rendben, de mi a foglalkozásod.
- A kiválasztott egyedekbõl elõhozzam az erejüket és azt a valakit urunk szolgálatába állítsuk.
- Állítsuk?
- Igen, több ezer van az én fajtámból. Amennyit ismersz a pokolból, az csak hab a tortán fiú… Kövess!
Martynt követtem, már majd lerohadt a tüdõm, amikor pokol katonákkal találkoztam, annyit gyalogoltunk, és Martyn bûze... Hirtelen egy romos házat pillantottam meg, sõt oda is mentünk. Annak a pincéjét kinyitotta az élõhalott szövetségesem. A lefele vezetõ lépcsõ egy földalatti hihetetlen terembe vezetett. Eltûnõdtem, hogy az vajon az élõk világa, mert a pince helyett sivatagban találtam magam. Itt pár démon még gyakorolt is. Egy kis idõ múltával megtudtam, hogy ez egy kiképzõ terem, ahol harcot tanulhat a démon…
Még 25 évembe került mire kitanultam a harc minden csínját-bínját. A harcstílusokat a pokoli könyvtárban ismertem meg. Több milliárd tudás lelt helyet ebben a könyvtárban. Végül is, ami az élõk világában nem található meg egykönnyen vagy elpusztult, az mind itt volt egy helyen. Megtanultam a csapatmunkát, az egy személy több ember elleni harcot. Mindenféle fegyvert megismertem, csapdákat, taktikákat, hadi irányításokat. A 20. évtõl kezdve már egyedül próbáltam böhöm nagy, vérengzõ klón másolatokat kivégezni. Ez alatt saját technikákat tudtam kifejleszteni a saját erõmbõl. S egyre közelebb jutottam a felszínhez.
A következõ 10 évem arra volt szükség, hogy gyakoroljam a pokol kapunyitást. Eddig mindig réseket tudtam nyitni, de késõbb egyre szélesedett az, majd nekem elég magas és széles pokol kaput nyitottam. Felkerültem Soul Society világába véletlenül. Körül nézem és minden olyan nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Rugonkaiban mászkáltam az üres utcákon. Éreztem a lelkeket, mind elbújt a romos házakba. Valamint észrevettem, hogy követnek. A tetõknél érezhetõ szellemi energiák ide-oda tûntek el és fel. (Ezt villámtánccal oldotta meg a 13. osztag, csak ekkor még nem ismertem a Kidoukat.) Még aznap egy zsákutcában elfogtak és a kapitányuk elé vittek. Bevallom hagytam magam valamilyen szinten, mert érdekelt ez a világ – igaz még azt sem tudtam, mi ez a dimenzió. – Ekkor egy Shinigami meglepett mindenkit, engemet is beleértve. Kesei ölelt át nagy örömében. Hihetetlen változásom ellenére is felismert a testvérem. Innentõl kezdve Tiszta Lelkek Városának vendége voltam, habár sokszor éreztem magam kényelmetlenül, mert mindig figyelték minden lépésemet. Lassan fürödni sem mertem elmenni. Ott megismertem a Kidoukkal és a lélekölõ kardokról még többet tudtam meg. Nem mertem a lelkem erejét megmutatni nekik, az számomra most 7 pecsétes titok.
…
Újabb fájdalom – az emberi probléma
Megszoktam Soul Society világát. Az egyik nap visszafeketedett a hajam, kicsi, farkas füleim emberi füllé változtak és a szemeim teljesen kékké alakultak át. Eredeti erõmet nem tudtam használni, ezért a 10 év alatt megtanult Kidoukat tudtam csak használni. Keseiiel visszatértem az élõk világába, hogy meglátogassuk a régi családi házat, ha nem építettek volna helyébe egy 25 emeletes panelt. Azért választottuk ezt a napot, mert a lélekenergiámat nem észleli senki sem démoninak. Egy Arrancar pusztított a környéken, tiszta emberi lélek energiát gyûjtött a hollow Aizennek. A pechemre pont engemet szemelt ki az utolsónak és Kesei védett engem. Egész nap menekülhetünk Karakura városban, de a lélek fogó lidérc akkor sem hagyott minket békén. Ekkor Kidouk használatában kezdtem jeleskedni, de ezért az Arrancar csak kinevetett. Kesei az Arrancar elleni küzdelemben sokszor megsérült, de testvérét az utolsó csepp véréig védelmezte. A teli holdas éjszakában a Parkban küzdött a két testvér a feladatot teljesítõ Arancar és annak lidércei ellen. Az Arrancar egyre többet jelenített meg a csatlósaiból maga körül, viszont valamire nem számított. A teli holdas éjszakában hajam újra õsszé vált, karmaim megnövekedtek és az erõm visszatért eredeti formájába. Pár lidérc gyors legyilkolása után megnéztem magamnak az Arrancart, testén egy számot vettem észre: a 41-es számot. Furcsállom, hogy meg lett számozva, mintha valami futó szalag dobta volna ki. Bevetettem az össz-visz 2 pokoli technikát és kombinálni kezdtem az eddig tanult Kidoukkal. Az Arrancar annyira jól szórakozott, hogy elõhívta a resureccionját…- Hasonlított valami 6 karú sáska királynõre. – Az ajándékomat én sem hagyom ki. Kirisaku nevet említetem, miközben a kardom pengéje rég kint volt a hüvelyébõl. szemeim teljesen átváltozott narancssárgává, sõt pirosodott is. Teljes mértékben átalakultam egy hatalmas farkassá, aminek 3 hosszú farka volt. Fogaim erõsek és olyan volt, mintha vasból lenne. A bundámon ugyanaz a tetoválás virított pirosban, mint emberi testemen kéken, nem virítva. A pokoli támadásaim erõsebbek lettek, de amire nem számítottam, hogy a sáska elfogta Keseit. Húgom két karját húzni kezdte és testét átszúrta többször is a maradék 4 kezével. A dühöm egyre nagyobb lett, vérengzésbe kezdtem. A lidérceket miszlikbe szaggattam és az Arrancar következett, de ekkor nem volt elég lélek energiám. Vissza kellett változnom... 10 év gyakorlás nélkül nehezebben ment a vérengzõ alakomat több ideig megtartani. Egy lidérc elhozta neki a tízedik emberi lélekenergiát és azzal együtt haza ment Hueco Mundoba. Fél óra múlva a 13. osztag megtalált engem, amikor újra sirattam testvéremet. Azon gondolkoztam el miért bûntet engemet az isten, ennyi fájdalommal, és keserûséggel… Soul Societyben egy gyönyörû temetést rendeztünk egy kiváló Shinigaminak és egyben a legjobb testvérnek. Visszatértem a pokolba, de összeköttetést tartottam fent SS-vel, ha netán szükség lenne rám.
…
// A képességeimrõl, a kardomról részletes jellemzést az Adatlapomon szeretném kifejteni.//
